Töltődik…

„A család és az iskola közötti szoros együttműködés az eredményes nevelés záloga”

Share

VKinga2A székelyudvarhelyi Vinczeffy Kinga számára nem volt ismeretlen a pedagógusi pálya, de azt még ő sem tudja, hogy pontosan mikor fogalmazódott meg benne, hogy ezt a szakmát választja. Az óvó- és tanítóképzőt szülővárosában, Székelyudvarhelyen végezte, utána viszont a temesvári Nyugati Egyetemen folytatta a tanulmányait közgazdaságtan szakon. Az okokról, az olvasás és a környezetvédelem iránti érdeklődéséről, valamint a jövőbeni terveiről mesél az alábbi interjúban.

– Mikor fordult meg a fejében először, hogy óvónő vagy tanítónő legyen? Gyerekkori álom volt?
– Pedagóguscsaládban nőttem fel, szüleim, nagyszüleim pedagógusok voltak. Csodálattal hallgattam nagyapám ismertetőit egy-egy állatról, segítettem gyógynövényeket gyűjteni, természetrajztanár volt. Nagyanyám énekelni, varrni, fejben számolni tanított, tanító volt a tanítóképzőben, jóapám falusi tanító, édesanyám tanítónő és lelkes környezetvédő volt. Nem emlékszem, mikor fordult meg a fejemben először a pedagógusi pálya, ebben nőttem fel, kíváncsian tanultam mindent tőlük.
– Milyen volt a tanító nénije? Milyen útravalót adott Önnek negyedik osztály végén?
– Fiatal, sportos, hegymászó, síbajnok, sokoldalú, módszeres és kiváló matekos tanító nénim volt Geréb Réka. A legfontosabb útravaló az önbizalom volt. Később a képzőben az édesapjától tanultam a matekot és a módszertant.
– Szülővárosában, Székelyudvarhelyen végezte az óvó- és tanítóképzőt. Hogyan jellemezné két mondatban a Benedek Elek Tanítóképzőt, miért érte/éri meg azt a tanintézményt választani?
– Kiváló tanáraink voltak, sokan sajnos már nem élnek közöttünk, de bennünk igen. „Taposómalomnak” is neveztük egymás között, kemény munka volt ott tanulni és elvégezni a középiskolát. Nagyon szigorú rostán mentünk keresztül tizennégy éves fejjel, a felvételin tizennégyen voltunk egy helyre. Rendkívül sokoldalú nevelést kaptunk, jellemformáló évek voltak.
– Mi volt a legfontosabb dolog, amit megjegyzett a tanítással kapcsolatban?
– A legfontosabb a nyitottság és a szeretet, mert minden gyermek, osztály, helyzet más. Megéri rászánni az időt a megismerésre. Ugyanakkor elengedhetetlennek tartom a gyermekközpontúságot és a következetességet. Hiszem azt, hogy az újdonságok megfelelő adagolásával a következetes gyakorlás mindig meghozza a lehető legjobb eredményt.
– Hogy került kapcsolatba a tanítással? Óvónőként vagy tanító néniként dolgozott először?
– Angol tanítóként kezdtem Udvarhelyen, szép év volt. Külön képeztek erre a képzőben. Egyetem előtt egy évet angolt tanítottam a Móra Ferenc Általános Iskolában.
– Mi az, ami máig ott van az emlékezetében?
– Három dolog maradt meg bennem: amikor az első fizetést kézbe kaptam, meglepődtem, hogy pénzt is adnak a munkámért. Nagydiákként gyakran helyettesítettem a tanárokat, évekig dolgoztam hetente önkéntesként a Spes Alapítványnál Down-kóros gyerekekkel… furcsa volt piculát számolni a tanításért. Szintén nem tudom elfelejteni a másodikos kis tanítványom temetése utáni tanórát, amikor imádsággal és beszélgetéssel próbáltuk oldani a komor gyászt a gyerekekkel. De az is nagy élmény volt számomra, hogy tizenkilenc évesen helytálltam a nagyobb diákok között, kezdőként is tiszteltek.
– A középiskola befejezése és egyéves angoltanítás után a temesvári Nyugati Egyetemen folytatta a tanulmányait – ha jól tudom – közgazdasági szakon… Miért volt ez az éles váltás?
– Nézőpont kérdése. Én nem látom olyan éles váltásnak. Kíváncsi, könnyen tanuló gyermek voltam, 89’-ben, negyedikesként elég változó világban kamaszodtam, amelyből próbáltam minél többet megérteni. Érdekelt a drámapedagógia, képzőművészet, a humán ökológia, de azt is láttam abban az időben, hogy csak tanításból nem lehet méltósággal megélni. Tudni akartam a közigazgatási rendszert, a jogot, a bankrendszert, a szervezési folyamatokat, a gazdaságot. Számomra legalább olyan „életszagú” és hasznos volt, mint a neveléstudomány. Később a turisztika szakon is elkezdtem a mesteri tanulmányaimat, letettem a tolmács-fordítóit. És ma is teljes gőzzel tanulok minden „életszagút”, például kertészkedem, a néptánc is foglalkoztat, szeretnék tűzzománcot is tanulni még. És remélem ennek soha nem lesz vége.
– Az egyetem befejezése után Temesváron maradt, ahol visszatért a tanításhoz…
– A Csillagvizsgáló melletti oviban lettem óvodapedagógus. A magyar tagozat az óvoda mostani rendelőjében várt 7 gyerekkel, egy konyhaasztallal, megsárgult feladatlapokkal és azzal a hírrel, hogy hamarosan megszűnik. Azóta más a helyzet ott, erős, komoly, megbecsült, felszerelt a magyar tagozat is, sokunk közös, sokéves munkájának köszönhetően.

VKinga4
– Hogyan jellemezné a tanítványait? Mit tanult tőlük?
– Szerintem gyerekekkel dolgozni kiváltság. A jelenben élést, a gyakorlatiasságot, az egyszerűség örömét és a mindennapos derűt tanultam meg tőlük.
– Megfordult valaha a fejében, hogy felsőbb tagozaton oktasson?
– Nem igazán, úgy gondolom, helytállnék, de hiszem azt, hogy elemiben, oviban sokoldalúbban dolgozhatom.
– Milyennek találja a Bartók Béla Elméleti Líceum munkaközösségét?
– Olyan, mint egy hatalmas, szorgos, lelkes, fáradhatatlan hangyaboly. Jó érzés tagja lenni ennek a közösségnek.
– Mennyire tartja fontosnak, hogy a szülőkkel is tartsa a kapcsolatot?
– Rendkívül fontos. A gyermekközpontú nevelésben elengedhetetlen jól megismerni a gyerekeket, az otthonról hozott batyut. A család és az iskola közötti szoros együttműködés az eredményes nevelés záloga.

VKinga5
– Ön szerint milyen egy szófogadó gyerek? Nemrég voltam egy képzésen, ahol az egyik kislány azt mondta, hogy a szófogadó gyerek mozdulatlanul ül egy helyben, és közben kitartóan egyetlen pontra, a tanítóra figyel…
– A gyermekek lételeme a mozgás. A mozdulatlan egy pontra figyelést nem tartom szófogadásnak. Hiszem, hogy a gyermeknevelésben a szófogadás kulcsfontosságú. Megfogadni a szót… vagyis meghallgatni és megfogadni a rám vigyázó, engem tanító, engem szerető, bennem bízó felnőtt szavát, legyen az családban, baráti körben, oviban, iskolában. Alapja a bizalom és megteremti a biztonságot.
– Ön vezeti az iskola környezetvédő csapatát. Meséljen erről bővebben…
– Az elemisek ÖKOSULIjának vagyok a zöldköznapi kalauza. Jelenleg több mint harminc kisdiákkal tanulunk heti két órában környezet- és természetvédelmet. Érintett témáink: fajismeret, fajok védelme, szelektív hulladékgyűjtés, tudatos vásárlás és kertészeti alapismeretek. A madarak és fák napjának megünneplésére is készülünk iskolaszinten. Nagyon fontos számomra az Ökosuli, a gyerekek fogékonyak, van véleményük, az órák pedig hiánypótlók és mentalitásformálók a nagyvárosi életükben.

VKinga1

– Mindemellett az olvasást is szívügyének tekinti… Hogyan próbálja fogékonnyá tenni a gyerekeket a könyvek iránt egy olyan világban, ahol egyre több elektronikus eszköz vonja el a figyelmet?
– Nagyon szeretek olvasni. Óvodapedagógusként a mesék mindennaposak voltak, elképzeltük, lerajzoltuk, eljátszottuk őket. Elemiben már nem megy minden ilyen könnyen, több mindenre érdemes odafigyelni. Besegítenek Gőbel Orsolya képzeletjátékai a belső képteremtésben, megalapozzák a gyerekek olvasási kedvét. Fontos a saját osztálykönyvtár, az „Olvasni jó fa”, melynek lombozata egy-egy jó és elolvasott könyvtől gazdagodik, a könyvkölcsönzés, a Könyvajándékozás napjának megünneplése, a könyvtárlátogatás és a jó példa. Volt diákjaim között sok a szenvedélyes olvasó, életük része lett a könyv.
– Mit vár a következő tanévtől? Kiket fog tanítani és milyen kihívások várnak Önre?
– Hagyományos osztályban tanítok ősztől, aminek nagyon örvendek. Elköteleztem magam az elmúlt időszakban a Lépésről lépésre alternatíva mellett, régebben kóstolgattam Freinet, Waldorfot, Montessorit. Mindegyikben van valami különleges. Az úgynevezett hagyományos osztálynak azért örvendek annyira, mert mindennapos szakmai szabadságot látok benne, pedagógushoz, gyerekcsapathoz illő rutinépítési lehetőségekkel.

 

Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia

(Az interjú 2018 márciusában készült. Frissítve 2019-ben.)